Beleringatom magam a gondolatba, hogy mindig is voltál nekem. Megremegem minden percét és féltékenyen érzem hiányod a múltban. Mennyi gyönyörű perc és pillanat száll tova, észre sem vesszük, talán csak a lelkünk. Megérett a pillanat gondolhatnánk, érezzük a vágyat, a békét mely háborogva költözik a lelkünkbe, hogy megnyert csatákat feledtessen puha szenvedéllyel.
Könny. Lemossa pillanatainkat mikor a lehetetlen távolság vagy a tehetetlen közelség nyomaszt. Sós életvíz mely egy forrásból fakad. Egy tengerbe folyik de közben megannyi utat jár be és felvidítja a parton őt szemlélőt. Néha meg is mosolyogják. Ilyen nincs is, nevetik. Harsány nevetésük csak otthon fordul dühbe és fájdalomba mikor nyugalomra hajtják a fejük. Ketten de egyedül.
Kép. Élet és benne egy pillanat. Öröm mely a szemen át sugározza kifelé édes üzenetét. Nem lehet nem látni. Már felnőttél, gondolkozz! Hiszen szeret. Élvezi a létet, simul a pillanathoz. Hozzád. Érted? Nem kell, csak figyeld a lélegzetét, értsd meg, hogy szólít minden egyes mozdulatával. Kedves mondja és mosolyog. meg kell őrülni. Ki ez az angyal? Megbabonázva figyelem és remegve érintem meg vállait. Hozzám simul. Nyugalom.
Talán nem múlik az idő, nem peregnek a homokszemek. Elhalkul a vihar és lecsendesedik a város. Csendjében azonban ordít egy érzés mely egyre jobban szorítja kezem. Húz felé. Lassan elfogy a türelem, a még nem most már arcul üt reggelente. Este sőt éjszaka is izzadtan az ágy szélén ülve álmot kergetve de azt csak találomra lelve. Cammog az idő.
Mecset melyben megleltem őt egy új vallást adott nekem. Hiszek benne és méltatom. Furcsa szavak ezek, de majd neki ezt az ajkaimmal közvetlenül az ő ajkai közé mondom...
