Ez az ünnep is megvolt. Eddig különösebb problémák nélkül. Ki-ki vérmérséklete szerint örülhetett a beveretlen fejeknek, a meg nem támadott TV székháznak, az óvodai évnyitót megszégyenítő szittya tömegnek és a tehetetlen másságnak. Ha ennyi akkor nem is baj. Bekerül sajnos, a rég elfeledett November 7-ei emlékek közé, a Május elsejei felvonulások közé. Már nem úttörő nyakkendővel és díszes övvel, hanem Irsai Olivér, crème fraiche és jó fajta olívabogyó társaságában. Igen, rendszerváltás volt. Igaz, sokan bealudtunk és el kóricálva a világ minden táján múlattuk időnket de azért legtöbbünknek haza vágyott a szíve. És jöttünk, jövögetünk szépen haza egyesével, gyerekekkel, párokkal, ki többel is... És tapasztalattal.
Sok év után még a legnyugtalanabb lélek is vágyakozni kezd valamire ami csak az övé, amihez tartozni tud. Ami körbe veszi őt az elkövetkezendő évtizedek során és majd mikor végre megnyugszik egy sírkő alatt. Előtte persze eljátszik a gondolattal, hogy globális otthonra lel. Bejárja a világot és kipróbál mindent amit ereje és tehetsége enged. Kipróbál dolgokat, miket sem eljövendő kedvesének, sem unokáinak nem tud többé elmondani de jólesően gondol vissza rájuk mint jellemét erősítő oly hülyeségre amit kipipálhat és amik nem győzték le. Sok évig csiszolgatja mindenféle nyelvtudását és örül mikor több nyelven mondhatja el pár ezres szótárával életének titkait. Aztán, egy napos vagy borús napon nem talál egy szót, elfogynak ajkáról a szláv, germán és latin hangok mikor végre hosszú évek után ismét elhagyja ajkait: "Kedves!". Úgy tesz mintha nem zavarná, de mint tüske az ujjba hatol lelkébe a felismerés. Ritka hazai látogatásai alkalmával lopva figyeli és hallgatja a villamos minden pletykáját és élvezi a szavak erejét. Akarva-akaratlanul belesimul mások gondolataiba és csak napok múltán jön rá. Persze, nem is volt igaza a nőnek aki a piros kabátban az ablak mellett ült, de milyen édes, hogy elmondta neki. Magyarul. Anyja nyelvén, anyanyelvén.
Vidámság árad át rajta és terveket sző. A világ egyre szűkül körülötte és már szinte minden út haza vezet. Lesi az alkalmat, hogy indulhasson és átkozza a pillanatot mikor indulnia kell. Egy nap arra ébred, hogy itthon kel és már mint utazó érkezik régi élete helyszínére. Már csak beutazik, de nem hazaérkezik. Haza csak akkor érkezik, mikor szomszédját hangos "Jó napot!" kiáltással kényszeríti egyre a lift felé, hogy végre kinyithassa és magára zárhassa frissen belakott kuckója ajtaját. Mély lélegzetet vegyen otthon és egy kerek "b.szki" után nyugtázza, hogy a kenyér és tej ismét elfogyott...
Napok telnek és még mindig semmi foci a TV-ben. Semmi nézhető hazai foci. Csak gurul a labda, már a "három hülye" sem a régi. Csak fiatal, egyszer borotválkozott csibészek próbálkoznak vele időnként de erőtlenül. Hová lett az indulat, hol vannak az ösztönök kérdi magától mikor keze erőtlenül a távirányító gombját megérintve elkapcsol.
Hangos vita közben több oldalra szakadt ország próbálja meg gondjait húzni egy jobb jövő reményében valamerre. Sajnos egyezség hiányában pár évente rángatják a gondokat erre is és arra is. Tapasztalata azt mondja, most vigyázni kell! Cég ami irány nélkül sikeresen veszi az akadályokat nem létezik. Probléma amit régi kollégáival sikeresen megoldott volna a többi fékezése közepette nem volt. Itt sajnos most egó-t kell nyelni, itt most le kell ülni és megállapodni. Nem csapatonként, hanem mindannyian. A szabályokban, habár józan elmék több mint húsz-harminc évvel az utolsó úttörő köszönésük után már ismerhetnék a szabályokat. Van az autó, van a kormány és vannak a pedálok. Egy pár óra alatt el lehet jutni autóval innen a balcsira de el lehet jutni a nyócba is sokszor. Kérdezzük meg a gyereket hova érdemes eljutni?
