A minap középkori válságom egyik meglehetősen zajos zúgában egy megható és egyben elgondolkodtató fejezetére került sor. Csavarhúzóval a kezemben bűvöltem a nem is olyan régen beszerzett övemet, hogy egy lyukat le tudjak róla vágni más szóval megrövidítsem. Igen, rövidebb kell! Mindenki másképp gondolkodik el negyven körül az életén. Én finoman szólva is csak kihúztam a fejemet az alfelemből és elkezdtem figyelni a körülöttem zajló világot. Meglepetten nem, de meglehetős távolságból figyeltem eddigi magamat. Két válást, öt gyerkőcöt és a franc se tudja mennyi egyéb huncutságot mit könnyedén éltem meg mint egy madár ami tudja, hogy csak a következő termiket kell megvárni és újra szállhat felfelé.
Tavaly volt a mélypont. Egy esküvőn voltam ahol jól látszott rajtam az esemény a magasztos pillanat és egyáltalán a magasztos pillanatokkal szembeni közömbös utálatom. Értékeim magam előtt is mélyen elrejtve leledzettek egy lélek bugyrában melyhez már rég elfelejtettem az utat. Bor apó és sör anyó gondozták ekkor a lelkemet és gyakran beugrott whiskey bácsi is, hogy együtt beszélgessünk el nyomorunkról, annak okairól és minden részletről melyet ép emberek meg nem érthetnek és fel nem foghatnak.
Esküvő és azon belül egy kellemetlen veszekedés vagy inkább perlekedés volt mi kipréselte a fejem a már említett alfelen keresztül. Na meg persze a szerelem, de ez most nem arról szól.
Nem vagyok egy nyomulós ember. Soha nem szerettem a más hátán való kapaszkodást. Számomra a vérben vagy lélekben megragadt neandertháli gének rossz szokásainak megnyilvánulása az az erőszak mely fizikálisan, verbálisan vagy éppen mentálisan nyomja el egy erre nem képes, vagy egy erre nem fogékony másik élet terét. Rég nem hiszem, hogy annyi kigyúrt ember kell ezen világra mint amennyi ma Budapest utcáit járja. Talán csak nekem tűnik úgy, de a kidolgozott izmok alatt ugyanaz a beszari lélek irányítja tetteiket és viselkedéseiket mint ami valaha bevitte őket egy edzőterembe. Féltek. Most mikor már nem kellene továbbra is félnek. Hangosan, arrogánsan és tömegesen (és persze, hogy tisztelet a kivételnek) tesznek napról napra tanúbizonyságot arról, hogy egyik szemükkel a mögöttük álló emberek izomrost térfogatát nézik és ebből nyernek erőt míg a másik szemük halált megvető bátorsággal remeg előre.
Hasonló a szavakkal játszó és papíron engem is képviselő ember lelke, ki a ti is loptatok egyszerű válaszával fedi mindazt ami a saját és felebarátai asszonyainak szoknyája alá besöpretett. Megdöbbentő és visszataszító számomra a 99%-ban bizonyosan volt besúgók elmélkedése arról, hogy miért nem jó nekünk ma ha megtudjuk, hogy tegnap ők sem rendelkeztek annyi gerinccel mint mi szeretnénk minden egyes nap.
Sajnálatos látni, miként használja mentális izmait nem is kevés tanult ember, hogy tanulatlan társaikat meggyőzés helyett csak legyűrje. Meghágja gondolatokkal mert tudja. Megverje kézzel mert bírja. Kidumálja szavakkal mert lehet.
Mert hagyjuk nekik. Mi a többiek. Kik elnézünk balra mikor jobbról vernek valakit. Önök között tényleg van aki elhiszi, hogy egy normális magyar kocsmában italozó emberek nem tudnak két bőrszíntől függetlenül rongy embertől megvédeni egy társukat és bárki aki akkor abban a kocsmában volt nem alszik most rosszul? Aludjon is. Mert a következő korsó helyett a már kezében lévő fülét kellett volna letörni és harcolni. Nem a harmadik ember életéért, hanem a sajátjáért holnap. Mert akiket hagynak nyomulni azok holnap is visszajönnek és egészen addig a napig fognak nyomulni, míg le nem pattannak a többség eleganciájáról, intelligenciájáról és együttes erejéről.
Persze, ezen az úton el van rejtve egy pár nagy pofon. De ezen pofonok eddig is el voltak rejtve csak a ki kapja nem volt a kezünkben. Bárki kaphatta egy kicsiny réteg kénye kedve szerint. Ezentúl, bárki aki elég bátor átveheti mástól. Vagy ha naiv. Mert néha úgy tűnik, hogy a kicsiny réteg nem is oly kicsiny és a többség sem bírja a mérleget elbillenteni. Inkább csak libeg rajta.
Élet, naiv. Ezen szavak csengenek a fülemben miközben azon gondolkodom, lehet-e egy élet teljes hosszában naivan figyelni a dolgokat. Lehet, hogy tényleg naiv voltam? Talán tényleg nem érdemeltem meg semmit amit eddig elértem, és mások sokkal többet ki tudtak volna hozni belőle? Talán.
Hiszem, hogy az út melyet magamnak kinéztem nem a legsimább és nem a leggyorsabb. De a monogramom minden sarkon és minden állomásán ott rejlik. Az enyém és minden, mindenki ki velem próbál egy ágra vergődni látni fogja. Talán érteni nem. Szeretni bizonyosan nem. De érezni, azt igen.
