Kissé kábult tekintettel néztem anyám szemét miközben a fejem a fal felé repült. Egy jól sikerült atyai nevelő szándékú pofon ultra rövidtávú következményeként kerestem benne a szeretet vagy talán a megvédelek ettől villanását. De hiába. Kábaságom egybefolyt az ő tehetetlenségével. Pontosabban ma is jobban esik arra gondolni, hogy csak a tehetetlenség volt az ami szótlanságba forrasztotta ajkait.
Felnő a gyerek és mint a sok oldalról csiszolt gyémánt egyre jobban hárítja el a felé száguldó veszélyeket. Egyszerűen csak ragyog. Tudja, hogyan és mennyire lehet rossz az amit mások sem érteni sem átélni nem tudnak személyes neveltetésük kellemes volta miatt. Nincs benne harag. De igenis, hogy van. Dac, veszekedés és düh lepi el lelkét mikor saját magát a tükörben nézve ugyanazt a rémet látja és megijed a valóságtól. Még akkor is ha a valóság már nem könnyezik és csak hideg lehelet képében fut át rajta a múlt egy-egy pillanata, hogy aztán megnyugodjon a saját lelkén.
Nehezen fogad el mást mert nem érti, nem látja, hogy ki miként közelít és ki miként fogja bántani. Ha fogja... Viccekkel múlatja az idejét de belül nem a boldogságtól remeg. Harsány ordítozással tölti ki csöndes napjait, pedig leginkább egyedül szeret megpihenni az árnyékban. Hogy jobban lássa mindazt mi körülötte történik, hogy felkészülhessen rá. Hogy legyen ereje kiállni elé mi közelít, mi eljő, mi megremegteti.
Botor de bátor.
Valahol legbelül van egy meghitt pecsét melyet egymaga sem szeret nyitogatni. Mert sebek, vér és szenvedés van csak mögötte. Múlt melyet jó lenne lezárni, de túl nagy a lyuk melyen ki és beáramlik minden mi megzavarja a lelkét. Felnőtt gondolhatnánk ránézve pedig csak gyerek még. Most éli meg azon napjait mikor szabadon játszhat, futhat és érezhet. Mankója talán túl nagy a feladathoz de nélküle már nehezen mozog. Vele él. És vele élnek. Talán éppen ön?
