Magam sem tudom miként és hogyan kezdődött el, de benne élve érzem és újra meg újra átélem miként látta meg a tigris a féltve őrzött virágot, mely megváltoztatta lényét és elfeledtette vele karmai durva létét és rút magánya bizonytalanságait. Megbabonázva és talán boldogan ízlelte az illatot, mely szép lassan eltelítette érzékeit és már nem is gondolkodva vágyta pollenre cserélni a húst, mely táplálta és felnevelte. Gonosz a világ melyben szépség, erő, boldogság és szeretet ritkán lelnek egymásra és akkor is közéjük fúródik minden mi szépnek ellensége és jónak rontása. Tapasztalat. Nagy kincs mely csak azoknak adatik, akik már megpróbálták körmükkel a sziklát bontani de csak húsukba nyilalló fájdalom árán találkoznak vele és csak szenvedés után értik mikéntjét és látják értékeit. Kor. Csalóka érték, mi fiatalon eltelít mindenkit csalfa értékekkel. Feszes bőr, daliás kiállás, rendíthetetlen bátorság. Délibáb...
Azóta sok év telt el. A virág kinyílt és ezer éves virágzása, csodálatos pompája elhomályosít minden lényt ki felé közelít. Megközelíthetetlen magánya a váza szorításában vált börtönné, éltető vize rabok italává és az ablakon beszivárgó szellő a remény lehelletévé. Eközben a tigris falt és karmolt, vadászott és rabolt. Lényét nem tudta megszelídíteni sem a dzsungel szabadsága sem a napok múlása. Egyre csak bajszát lógatva hadakozott hangyákkal és vakondokkal.
Talán az ajtó lett túl tágasra nyitva, talán a szél volt túl erős? Felkapta a virágot és repítette, át völgyeken és városokon, át tengereken és hegyeken. Pillanat, varázslatos pillanat mikor meglátta a tigrist és megértette, hogy ő az aki vadon száguldó vadat megszelídítheti és fényt csalhat a dzsungel aljára is. Nem is értette a tigris mi történt. Érezte, miként csapja meg orrát egy régen annyira vágyott illat, benne a szelídség minden erényével és az erő minden lehetőségével. Látta és lelkesen félte a virág szirmainak boldog libbenését minden szellő fuvallatra és érdeklődve várta a szirmok játékának lanyhulását esténként, mikor hűvösre fordult a nap és éjben csillant múltja emlékét őrző szempár hideg pillantása.
Ma már tudja, most már érti mit jelent a kicsiny pillantás, érzi minden egyes gondolat súlyát. Már borzongva észleli a hideg lehelet rút érintését és féli, félti a virágot hidegtől és széltől. Esténként mérgesen üvölt a szélre, félve nézi miként repíti a virágot a váza felé és megadóan várja ismét, hagy hozza el néki, hagy lehessen még egy pillanat az övé. Ideje nagy részét fejét furcsán a föld közelében tartva éli. Fürkészi és lesi minden pókok titkát. Erejét már nem hasztalan karmokkal tépett életek űzésére fordítja, hanem finoman hálót sző. Talán eljön a nap, mikor hálója már erős, szelet és orkánt is legyőzve tartja majd. A virág már nem egy váza alján ragadt vízből nyeri élete erejét, hanem friss forrás simogatja derűsen szárát és leveleit. Szirmai vígan nézhetnek a napra és örömteli mosolyukkal homályosíthatják el a hold csillogását, a nap sugarait.
Vannak napok, mikor minden tigris megremeg, félti azt mi oly kedves, szeret és nem ragadoz. Ez is egy ilyen nap, egy ilyen este. De azért álmodjanak szépeket!
