Nemrég egy beszélgetés tanúja voltam. Szavak és érdekes gondolatok közül az alábbi ami megragadt bennem. "Mindenkinek van ára!". Kicsit talán meg is ijedtem tőle? Lehet, hogy ez így van, így működik és felnőtt világunk minden képzeletet felülmúló vágyai elsöpörnek egyszer mindenkit?
Légyszi! Nem engedhetjük meg, hogy mindenki így gondolkozzon és nem vehetjük el sem tőlünk sem mástól azt a tiszta vágyat, hogy egy olyan világban éljünk, élhessünk melyben vágyaink szívünknek kedves nótákat játszanak és lelkünk elégedetten néz vissza ránk belső tükrünkből.
Elfogadom vannak bizonyos dolgok amikhez ragaszkodunk. Mi, évekkel és szenvedésekkel túl azon a ponton mikor kezünkbe kaptuk utolsó iskolánk záró értékelését már megérhettünk egy és mást... Nézhettünk kéjes szürcsögését kellemetlen embereknek, láthattunk gerinceket forogni és megrögzött véleményeket szertefoszlani a szélben. Megélhettük környezetünk örömét mikor önnön lelkiismeretükbe gázolva élvezték kicsiny bűneik gyümölcsét. Pont ezek azok a pillanatok mikor a legnagyobb szükségünk van a bennünk lakozó gyermek érintetlen lelkére. Tényleg ezt szeretném? Ez jó nekem? Ma is? Mert tegnap mikor házam építettem és fontos volt az asztal mérete volt koordináta rendszer melyben kellemesen megfért egymás mellett megnyugvás és bűnök piciny sora. Ma azonban előttünk kinyílni látszik a világ eddig zárt ajtók mögött megbúvó kazánháza és nem is oly kellemes a látvány. A sok után csak a még annál is több bódulatában leledző emberek által megálmodott világ lassan de bizonyosan össze fog dőlni a fejünk felett. Nem lehet egyre többet kisajtolni egyre kevesebb munkából és ezen sajtolás túloldalán álló emberektől elvárni, hogy nézzék és éljenek benne. Szenvedés nélkül, sírás nélkül és talán lázadás nélkül sem.
Mi marad ezután? Egy új, egy szebb vagy talán rosszabb valami. Minden esetre csak úgy lehet szebb és akkor lesz élvezhetőbb mindannyiunk számára, ha alapvető értékek körül rendet teremtünk. Magunkban is. Valaha élt filozófus lelkem kérdezte volt minden adandó alkalommal, hogy: "Miért is van az ember?". Rólam annyi bizonyos, hogy egy jobb világért. Nem állíthatom, hogy ez így volt egész életemben. Nem, sőt. Én is megbántottam és voltam bizony kapzsi is.
Büszkeség. Érték mely manapság laposan fekszik értéktelen és felelőtlen kezekben. Pedig jó kezekben csoda lehet belőle. Büszkének lenni arra amit mi értünk el, amit mi teremtettünk és arra amit hátakból hiányzó kések és aljas vágások helyett két kezünk és tudásunk állított elő olyan mint egy fáklya a sötétben. Melege szívünket jó érzéssel tölti el és fénye megnyugtat, irányt ad. Ez az. Ez kell, és ehhez kellenek olyanok kiknek értékei pénzen felül állnak. Igen nem őket mutatják magazinokban és nem róluk szól egyik valóság show sem. Pedig.
Nevessen csak az a gyerek és érezze, hogy vannak lelkünknek zugai melyekre nem vagyunk büszkék, de érezze azt is, hogy mai értékeink nem erről szólnak. Lássa, hogy múló minden mit kezünkbe fogunk. Kivéve a mosoly, az ölelés és a boldogság ami nem függ mástól csak lelkünk bevásárló listájától, melyre ha mindent bejegyzünk nem lesz időnk a vásárlást elvégezni és magunkkal fogunk harcolni egész életünkben. Miért nem hoztad, miért nem vetted, miért nem kaptad? Pedig nem is kell. Óvatosan ezért mikor listát írunk. Kerüljön bele csak annyi mi belőlünk egész embert varázsol. A többi majd jön magunktól.
