közÉPember

Egy meggondolatlan pillanat, egy túlságosan heves válaszhoz köthető dac vagy talán csak egy rossz döntés. Talán ennyi válasz el minket azoktól akik az utcán hajtják álomra fejüket. Talán csak egy ideális döntés vagy talán egy élet mérhetetlen bölcsessége sem lenne elég nekik, hogy életüket a rendes kerékvágásba tereljék? Semmi esetre nem lehet optimálisnak elmondani azt az állapotot ahol közöttünk élő emberek az ujjukról nyalják le az éppen kukába kidobott ételmaradékot és kéjesen élvezik az ízt ami még magán hordozza a konyha melegét és a szakács igyekezetét. Mindezt sok évvel azután, hogy emberi léptek zavarták a hold amúgy nyugodt csendjét. Azon a bolygón ahol emberek le tudják győzni a gravitációt és össze tudnak fogni közös célok érdekében.

Sokunk csak magazinok lapjairól látta a büszke pillanatot mikor emberi léptek először kavarták fel a hold porát. Moziból és pattogatott kukorica ízzel próbáltuk megérteni azt a lelkesedést, azt a hitet ami arra sarkallta az embert, hogy elszakadjon szülő bolygójától és sok ezer kilométerrel arrébb büszkén álljon a világ egy része felett. Darabokból építkezünk mikor érzéseket próbálunk előfacsarni szívünkből eme felemelő pillanatról.

Ugyanilyen darabokból építkezünk mikor kapualjakban megbúvó emberekről, életükről és céljaikról próbálunk gondolkozni, érezni vagy csak egy előítéletet előfacsarni amúgy közömbössé és magunk számára megbocsájtóvá vált szívünkből. Biztos, hogy hibáztak gondolhatjuk de érezzük, hogy jobbak vagyunk. Látszik, rajtunk tiszta ruha, rajtuk rongy. Kapart vacsorájukat a világ szeme láttára morzsázzák kuckójuk és talán a mi közértünk ablakmélyedése előtt miközben mi jól megérdemelt vagy éppen megadatott vacsoránkat fogyasztjuk pénztől és ízléstől függően 2-12 evőeszközzel. Ki sajtot vág, ki a májast keni ki az osztriga izmát vágja át előkészület gyanánt. Nem remeg a kéz ami magától értetődőnek veszi az étket, tudja, hogy éhen nem marad.

De vajon ne remegjen-e meg a tudat ami ezt minden nap képes elviselni? Jól csússzon-e a vacsora amit megengedhetünk míg mások éhen vagy szomjan halnak utcáinkon vagy éppen a sors gúnyos kacagása közepette fagynak meg egy menhelyen eltöltött szerény de emberi vacsora után?

Van egy ország. Valaha erős mezőgazdasága ma is büszkeséggel tölti el a mai állapotát talán nem is ismerő lelkünket. Van egy ország ahol sem hegyek, sem gránit tömbök nem akadályozhatják meg a kétkezi munkát meg nem vető embert, hogy ásson, vessen és arasson. Messze földön híres lapos ország ahová turisták ezrei özönlenek puszta közepére porba rúgni és amúgy vidékiesen megjegyezni, hogy „b.szki, ez baromira lapos!”. Mindenféle globális felmelegedések ellenére még talán jókor ország ahol monszunok, tájfunok és egyéb furcsaságok nélkül is egyre csak a panaszt hallani: „túl sok volt az eső”, „már megint elverte a jég” . De milyen öröm e sok panasz közepette is belekóstolni egy igazi köcskeméti barackba, szatmári szilvába vagy éppen kérdőn nézni szerettünkre ki talán kicsit túl sok cecei paprikát szórt (ismét) kedvenc pörköltünk alapjába. Persze egy kedves nyakleves után nyugtázzuk, hogy anyánk pörköltje még nem a múlté és kedvesünk még sok mindent megvitathat, talán el is tanulhat jó anyánktól. Legfájóbban éppen anyánk sírjánál érezzük az ízt amit már nem érinthetünk, emléke elvész a múlt ködébe. Van tehát egy ország ahol megterem minden, szinte minden. Kicsiny családunk elmúlt száz éves történelmét visszacitálva nem emlékszem nagyapára aki boltba ment volna kolbászért és piacra is csak cserélni és nem költeni mentek őseink. Kivételt persze képeznek Mátyás király késői leszármazottjai, de róluk most eltekintenék.

Van egy nemzet. Büszke nemzet mely gyakran kitaszította magából nagyjait és Nobel díjai nagyját csak apai vagy anyai ágon jegyezheti magyarként de a sok hosszú évszázad és sok hadsereg akart vagy akaratlan génkeveredése emlékére sokszínű és összetett gondolatokkal és képességekkel  rendelkező sokasága önbizalommal töltheti el azt aki optimista emlőből szívta magába életereje elejét. Talán csak tessék egy kört járni Pest utcáin és összehasonlítani gyönyörű asszonyaink vonalait és színeit talán éppen skandináv vagy mediterrán vidékeken vételezett pajzán mintákkal. Egy nemzet mely egyetemek és iskolák sokaságából olvaszt magába művelt generációkat. Egyre többen tudunk professzionális szinten  jogról, társadalomról vagy éppen mezőgazdaságról gondolkodni. Napról napra sokasodnak a köztünk élő emberek, kik tudásuknál fogva képesek lehetnek rendszerben gondolkodni, átlátni mai szabályaink rendellenességeit és jobbat alkotni.

Van egy érzés. Mindenkinek ott kellene élnie ahol ezt meg tudja tenni a maga erejéből. Régen és a mesékben ritkán ma is városok és falvak között elhelyezkedő tanyákon éltek azon emberek akik a maguk erejéből és a legelemibb átörökített tudás segítségével meg tudtak élni. Vagyon, internet és mobil telefon nélkül meg tudták beszélni a szomszédjukkal kicsiny szerszámjaik optimális módját és napszám ide vagy oda volt esélyük este úgy álomra hajtani fejeiket, hogy ritkán a telt de leginkább is a nem üres kamra illatai kívántak nekik szép estét, jó éjt. Megmaradt fölöslegeiket piacra vitték ahol megmaradt pénzüket rendes ruhákra tudták költeni amiket aztán hosszú évekig hordtak és megbecsültek. Utópia. Nem. Definíció szerint az embert nem utolsó sorban a munka és a gondolkodás különbözteti meg az állatoktól. Hát jöjjön akkor az a munka:

Gondolkodó ember gondolkodjon:

Mezőgazdász egy rendszerről, farmról (csak könyörgöm ne egyszemélyes 0,1 hektáros családi álmokról) hanem arról, hogy mennyi embernek kell mekkora földön és mit termelni ahhoz, hogy legnagyobb részt önállóan tudjanak élni.

Közgazdász arról, hogy mennyi energiát és pénzt kell beletenni egy rendszerbe, hogy magától működhessen és mennyit kell beletölteni ugyanebbe rendszeresen, hogy ne dőljön össze.

Jogász arról, hogy miként lehet az elkallódott életeket összeszedni és az elkallódott vagy éppen elhabzsolt (láttunk már közjegyzői irodát rossz kilátással?) vagyonokat megtalálni és beleforgatni vissza ebbe a rendszerbe.

Művelő arról, hogy miként lehet értékeket feladott és sok mindennel megcsömörlött lelkeket felkészíteni arra a feladatra, hogy "bocsika" helyett ismét gondolatok és igények vegyék át ezen buksik térfogatát.

Mindenki más dolgozzon:

Velük (is), nekik (is), értük (is).

Nem azért, hogy eltűnjenek az utcákról hanem azért, hogy visszatérhessenek oda mint egész emberek. Nem azért, hogy ne kelljen látni őket hanem azért, hogy jó legyen látni őket. Ne úgy, hogy kelljen csinálni, hanem úgy, hogy érezhessük minden nap, hogy egy ország amiben nagy lehetőségek vannak nem csak abban különbözik a többitől, hogy más nyelvet beszél hanem abban is, hogy együtt gondolkodik és nem hagy senkit lemaradni.

u.i.

Van már kezdeményezésről ami ehhez hasonló vagy éppen ugyan ilyen célokat tűzött ki maga elé?

Vannak aki nem szeretik jól érezni magukat. Létük fontos része az állandó fikázás, sajnálkozás és sajnáltatás. Körülöttük épül szépül és virágzik a világ de nekik fontos, hogy minden helyzetben meglássák és rá is mutassanak a helyzet tarthatatlanságára. Van belőlük bőven kis hazánkban is. Sajnos nagyon is sokan vannak :(

Mit tehet az optimista, ha Európa ezen részén születik és nincs kedve életét ezen negatív élmények élén táncoltatni? Kisugároz. Léte azon részeit amik egyre azt éreztetik vele, hogy jó ez, élek és élvezem. Elmondja és tettekkel bizonyítja, hogy nem kell mutyi a megélhetéshez, nem kell saját jókedvünket másokon való röhögéssel jól lakatni és nem utolsó sorban nem csak egyedül kell jól éreznünk magunkat.

Csapat. Méretétől függetlenül összetartozást jelent, de egyben kirekesztést is. Vannak életünknek olyan részei ahol ezzel semmi baj. Kék mezes nem kell, hogy szeresse a piros mezest de bizonyosan mind a ketten imádják a csapatukat. Ha van bennük annyi értelem amivel össze tudják kötni a csapatuk jó létét, saját örömüket kedvenc sportjuk egészséges állapotával akkor megértik miért jó mindenkinek a verseny. Verseny ahol szabályok szerint zajlik a küzdelem és ezen szabályokat előre meghatározott célok érdekében (sportszerűség, balesetek elkerülése, stb..) tartatják be a csapatversenyben részt nem vevő felek, bírák akik részre nem hajlásukkal biztosítják, hogy a legjobb kerüljön ki győztesen.

Persze, hogy nem a sportról van szó. Az összetartás ami évtizedekkel ezelőtt magától értetődően az ország javát szolgálta és kedvenc csapatuk mezének színétől függetlenül összekötötte azokat akik a londoni 6-3 után jól, sőt euforikusan érezték magukat ma már csak megkopva és ritkán található meg. Nem kell magasztos maszlag és tömjénfüst annak beismerésére, hogy ez az ország nem mint ország működik hanem mint sok kis csapat ahol minden egyes csapat a másik kárán igyekszik előbbre jutni. Sajnálatunkra a csapatokat nem mindig az egészséges verseny szellemében készítik fel feladataikra és nagyon ritkán tapsol valaki a másik csapat bravúrjai láttán. A jelenleg legerősebbnek vélt csapat verseny helyett inkább bírák megregulázásával és a szabályok átszabásával véli megtalálni elkövetkezendő győzelmeihez vezető legrövidebb utat míg a vesztes csapatok még mindig nem tudják, hogy a szertároson vagy a gyúrón verjék el a port legutóbbi veszteségeik miatt.

Sokszor kerül az ember életében olyan helyzetbe ahol vállalni kell valamit ami neki fontos. Értékeket kell felmutatni és talán néha úgy tűnhet, hogy értékeink rejtegetésével és a tömegbe való beolvadással könnyebb az élet de ez nem igaz! Minden ember annyit ér a közösségnek amennyivel előrébb tudja mozdítani közös csapatunk szekerét. Ennek persze rengeteg olvasata lehetséges a gyermekeit egészségesen nevelő anyától, a nem elmutyizom az állami bankomat igazgatón keresztül egészen a földjét rendesen művelő gazdáig. Ne feledkezzünk meg az utcáinkat rendesen takarítókról, az unalmas adminisztrációt helyettünk elvégzőkről vagy éppen a kedvünket mindenféle kitalált vagy valós történetekkel szórakoztatókról. Ezer és ezer arca van azon embereknek akik nekünk napról napra segítenek, velünk élnek és jólétük óhatatlanul hozzá járul a miénkhez.

Csak egy buta és gátlástalan ember hiheti el, hogy saját boldogulása mások megkárosításával és megalázásával végtelen ideig megoldható. Kicsit hasonló esettel vizsgál a fogolydilemma melyben két fogoly számára a legjobb stratégia a kooperáció. Nagyon hasonlóan az országot alkotó egyedek, társaságok és csoportok számára is a hosszútávon legelőnyösebb stratégia az amelyben a felek barátságosan viselkednek egymással és esetleges nézeteltérések után hajlandóak az együttműködésre. Most nézzünk egy picit ki a fejünkből, számoljunk tízig és próbáljunk ezen kategóriáknak (barátságos, együttműködő) megfelelő ma vagy az elmúlt húsz egynéhány évben felelős posztot betöltő politikust, közéleti embert felsorolni. Ugye nehéz egy párnál több nevet összekaparni?

Magyarország mai helyzetét pont saját magának köszönheti. Azoknak az embereknek akik gátlástalanul vállalnak mindenféle tudás és elhivatottság nélkül közszereplői feladatokat. Azon képviselőknek akik már több mint két évtizede ontják az aláírásaikkal szignált és vélhetően az ő gondolataikat és akaratukat tükröző de szakmai fórumokat ritkán megjárt törvényeket, melyek hemzsegnek a kiskapuktól. Üzleti élet azon szereplőinek akik az eredeti tőkefelhalmozás után már nem figyeltek a történelem órákon és egyetemi éveiket csakis a kapcsolati rendszerük építésével töltötték mereven ragaszkodva ahhoz a tévhithez, hogy a "networking" munka. Itt persze lehetne még sorolni tévedhetetlen szakmák képviselőit de fölösleges. Ezt a rendszert mi hoztuk össze, mi választottuk őket és mi nem követeltük, hogy elszámoljanak azzal ami rájuk lett bízva.

Jó jel, hogy egyre többen beszélnek ezen elszámoltathatóság hiányáról. Félreértés ne essék. Nem érdekel a mostani gittegylet elszámolása az előzővel. Ehhez nekem, nekünk igazából semmi közünk és ettől senkinek nem lesz több munkája vagy lehetősége. Talán néhány mostani barát át tud venni bizonyos munkákat és megbízásokat eddigi barátoktól. Annál inkább érdekel az, hogy az éppen helyzetben lévő irány/párt és az őket (sajnos továbbra sem minket) képviselő hivatalnokok és funkcionáriusok ne tudjanak olyat tenni amiről amiről nem tudunk és ha hibáztak akkor ők maguk vonják le a konzekvenciákat. Nem kimondottan selyem zsinórra vagy levágott ujjakra gondolok, de sokunk által befizetett adóforintokat elszóró emberektől egy bocs minimum elvárható lenne. Vagy éppen attól aki bár hatalmát nem hazudva megszerezte, de azt továbbra is méltónak találja gyermekek számára is átlátható módon ködösítve élvezni.

A végére egy kis nemlíra:

Mond, miért kérdeznek oly sokat tőlem, ki e hivatalt kaptam?

Nem örökre bár, de nem szívesen osztva tekintélyt mit magamnak kapartam.

Takargatom kicsiny birodalmam, sokkot nem, talán nagy autót kapok.

Közben egy két beadványost elzavarok, egyet pedig jól megfingatok.

Mit képzelnek ezek? Hangyák, csőcselék!

Kiknek az én szavam nem törvény, érvelésem nem elég?

Hol vannak már azok a szép régi esték?

Mikor mint kisgyerek a tortát, szavaimat lesték.

Ma internet és ehhez hasonló rút fórumok,

Hátam közepén fájdalom mint kit ló rugott,

Este már nehezen hajtom fejem álomra,

Talán itt az idő, hogy visszatérjek az almomra.

Sok igazság van ebben az országban. Körülbelül 10 millió, a KSH szerint egy picit már kevesebb is. Ez persze nem a testvéri szeretet vagy a kölcsönösen előnyös megegyezések növekedésének tudható be. Sokkal inkább az egyre egykedvűbb és levertebb társadalomnak. Mint az az alábbi grafikonon is látszik egyre kevésbé kötelezzük el magunkat a gyerekvállalásra, közben öregszünk és fogyogatunk. Miközben a világ népessége körülöttünk megállíthatatlanul gyarapszik és most (október vége, 2011) már talán el is érte a hét milliárdot, mi szép lassan eltünedezünk. Talán velünk tűnik el megosztottságunk is? Nem tudom.

Forrás: KSH; népesség, népmozgalom (1949-)

Érdekes megjegyezni, hogy kicsiny országunk népessége töretlenül növekedett a legutóbbi váltás előtti rendszerben a hatalmas mennyiségű abortusz ellenére egészen a 80-as évek elejéig. Laikus szemmel jól látszik, hogy a sok próbálkozásból (és a valószínűsíthetően ezzel járó örömökből) több gyermek maradt, még akkor is ha sok próbálkozást már nem csak óvszer állított meg hanem bizonyos precíz beavatkozások egészségügyi intézményekben, otthon vagy éppen pajtákban.

Szép idők voltak ezek. Gyerek fejjel élveztük a gondtalan létet, felvonultunk és mozgalmi nótákat énekeltünk néha már kínunkban, "Ki tud többet a Szovjetunióról?" vetélkedőkön vettünk részt és néha a hétfői TV mentes napokon fohászkodtunk: "Csak meg ne haljon egy pártvezér! Nehogy kedden is adásszünet legyen..." majd szomorúan nyugtáztuk, hogy ezen idők felett el járt az idő.

Nem csak a rendszer változott meg, hanem mi is. A napi borotválkozás és nyakkendő életünk elválaszthatatlan része lett. A Dunakavics és zizi párost lassan de biztosan lecserélte a Soproni, Kőbányai majd Amstel és még megannyi más hűsítő lé. 

--- Duma kikapcs ---

Itt jegyezném meg, hogy a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest a magyar márkájú (és akármilyen tulajdonban is lévő) sörök minősége jelentősen javult ezért Amstel és ehhez hasonló huncutságok már nek kell, hogy torkukat érintsék önöknek sem. Néha azért lecsúszhat egy pár cseh sör de az is inkább régi Prágai utak emlékére mint szükségből. :)

--- Duma bekapcs ---

Güriztünk. Évek szálltak el felettünk, házaink gyarapodtak, autóink gyorsultak és autópályáink is egyre hosszabbak lettek. Rendszeresen hallottuk, hogy most már csak ez a négy év és utána kánaán. Már csak ezt a picit kell itt egy darabig megszorítanunk és utána jobb lesz. Húsz kb (és most véletlenül sem a körülbelül lett így rövidítve...) év telt el. Húsz évnyi sirám, ígérgetés, építkezés után a következő finomságokra lehet felfigyelni:

- A jelenlegi rendszer nem rólam szól.Világot megjárt szemnek furcsának és bántónak tűnik az az arrogáns magatartás ahogy a közös pénzből fizetett hivatalnokok, politikusok bánnak a rájuk bízott javakkal, országgal és velünk. Velem és veled. De ez részben az én saram is, mert hagytam. Eddig...

- Húsz év befizetett adó, nyugdíj járulék és egyebek után sajnos azt kell, hogy mondjam a ma meglévő szinte minden állami cégre és hivatalra ki kell rakni a régről ismert :"Fogjuk meg az üzemi szarkát!" táblát. A mutyi, a "nem adok erről információt személyiségi jogokra hivatkozva de persze mindenki tudja, hogy vaj van a fejemen" válaszok, a mi közöd hozzá arrogancia a világ sok részén már rég nem tartoznak az elfogadható viselkedés módok közé. Sajnos, itthon még látni erre büszke hivatalnokokat és meg nem választott de mégis a köz pénzét költő managert.

- 2011-ben (de valószínűleg már jóval előtte is) meglehetős tudatlanságról és a mai világ dolgaiban való járatlanságáról tesz szert az a közszereplő vagy éppen politikus aki Don Quijote dárdáját felkapva vágtat neki az internetnek. Szép és bátor cselekedet, de ahogy a cigány vak lovát is csak a viccben hívjuk bátornak úgy ezt sem lehet mentális kínok nélkül nézni.

- Hét évvel EU csatlakozásunk után, törvényeink alkotói még mindig nincsenek tisztában azzal a kikerülhetetlen ténnyel, hogy nincsenek többé határok. A "majd jól megvámolunk", "Nem engedünk ki/be" és hasonló reflexeken felnőtt elmék számára valószínűleg felfoghatatlan dolog annak elképzelése, hogy lehetséges csak úgy átugrani a határon és venni dolgokat. Például autót. Vagy lakást, vagy csak úgy élni... Kétségbeesett próbálkozásaik, hogy elrontott törvényeket még vacakabb szabályok segítségével oldjanak meg egyszerre siralmas és nevetséges. Jól prezentálja a rövidlátásukat és hozzá nem értésüket. Mindezt abban az országban ahol mindig is virtus volt adót csalni. Ziccer.

- Nincsenek hibák. Nincsenek bocsánat kérések. Nincsenek felelősök. Ugye mindannyian szeretnénk egy ilyen otthont. De ugye azt is tudjuk mind, hogy ez nem valós. Otthon is meg kell beszélni a dolgokat. Ott ugyan úgy elkörmölgetik a hibázókat és kihűlt leves várja a csak egó-ért harcolót vagy éppen vágyak hűlt helye...

A tíz millió igazság országából jó lenne ha egy irány országává tudnánk válni. Olyan irány van ami mindenkinek elfogadható. Semmiképpen nem ideális de optimális még lehet. Kicsit mint a prosztata szűrés. Senki nem álmodik róla, de amíg nincs jobb...

Ez az ünnep is megvolt. Eddig különösebb problémák nélkül. Ki-ki vérmérséklete szerint örülhetett a beveretlen fejeknek, a meg nem támadott TV székháznak, az óvodai évnyitót megszégyenítő szittya tömegnek és a tehetetlen másságnak. Ha ennyi akkor nem is baj. Bekerül sajnos, a rég elfeledett November 7-ei emlékek közé, a Május elsejei felvonulások közé. Már nem úttörő nyakkendővel és díszes övvel, hanem Irsai Olivér, crème fraiche és jó fajta olívabogyó társaságában. Igen, rendszerváltás volt. Igaz, sokan bealudtunk és el kóricálva a világ minden táján múlattuk időnket de azért legtöbbünknek haza vágyott a szíve. És jöttünk, jövögetünk szépen haza egyesével, gyerekekkel, párokkal, ki többel is... És tapasztalattal.

Sok év után még a legnyugtalanabb lélek is vágyakozni kezd valamire ami csak az övé, amihez tartozni tud. Ami körbe veszi őt az elkövetkezendő évtizedek során és majd mikor végre megnyugszik egy sírkő alatt. Előtte persze eljátszik a gondolattal, hogy globális otthonra lel. Bejárja a világot és kipróbál mindent amit ereje és tehetsége enged. Kipróbál dolgokat, miket sem eljövendő kedvesének, sem unokáinak nem tud többé elmondani de jólesően gondol vissza rájuk mint jellemét erősítő oly hülyeségre amit kipipálhat és amik nem győzték le. Sok évig csiszolgatja mindenféle nyelvtudását és örül mikor több nyelven mondhatja el pár ezres szótárával életének titkait. Aztán, egy napos vagy borús napon nem talál egy szót, elfogynak ajkáról a szláv, germán és latin hangok mikor végre hosszú évek után ismét elhagyja ajkait: "Kedves!". Úgy tesz mintha nem zavarná, de mint tüske az ujjba hatol lelkébe a felismerés. Ritka hazai látogatásai alkalmával lopva figyeli és hallgatja a villamos minden pletykáját és élvezi a szavak erejét. Akarva-akaratlanul belesimul mások gondolataiba és csak napok múltán jön rá. Persze, nem is volt igaza a nőnek aki a piros kabátban az ablak mellett ült, de milyen édes, hogy elmondta neki. Magyarul. Anyja nyelvén, anyanyelvén. 

Vidámság árad át rajta és terveket sző. A világ egyre szűkül körülötte és már szinte minden út haza vezet. Lesi az alkalmat, hogy indulhasson és átkozza a pillanatot mikor indulnia kell. Egy nap arra ébred, hogy itthon kel és már mint utazó érkezik régi élete helyszínére. Már csak beutazik, de nem hazaérkezik. Haza csak akkor érkezik, mikor szomszédját hangos "Jó napot!" kiáltással kényszeríti egyre a lift felé, hogy végre kinyithassa és magára zárhassa frissen belakott kuckója ajtaját. Mély lélegzetet vegyen otthon és egy kerek "b.szki" után nyugtázza, hogy a kenyér és tej ismét elfogyott...

Napok telnek és még mindig semmi foci a TV-ben. Semmi nézhető hazai foci. Csak gurul a labda, már a "három hülye" sem a régi. Csak fiatal, egyszer borotválkozott csibészek próbálkoznak vele időnként de erőtlenül. Hová lett az indulat, hol vannak az ösztönök kérdi magától mikor keze erőtlenül a távirányító gombját megérintve elkapcsol. 

Hangos vita közben több oldalra szakadt ország próbálja meg gondjait húzni egy jobb jövő reményében valamerre. Sajnos egyezség hiányában pár évente rángatják a gondokat erre is és arra is. Tapasztalata azt mondja, most vigyázni kell! Cég ami irány nélkül sikeresen veszi az akadályokat nem létezik. Probléma amit régi kollégáival sikeresen megoldott volna a többi fékezése közepette nem volt. Itt sajnos most egó-t kell nyelni, itt most le kell ülni és megállapodni. Nem csapatonként, hanem mindannyian. A szabályokban, habár józan elmék több mint húsz-harminc évvel az utolsó úttörő köszönésük után már ismerhetnék a szabályokat. Van az autó, van a kormány és vannak a pedálok. Egy pár óra alatt el lehet jutni autóval innen a balcsira de el lehet jutni a nyócba is sokszor. Kérdezzük meg a gyereket hova érdemes eljutni?