Egy meggondolatlan pillanat, egy túlságosan heves válaszhoz köthető dac vagy talán csak egy rossz döntés. Talán ennyi válasz el minket azoktól akik az utcán hajtják álomra fejüket. Talán csak egy ideális döntés vagy talán egy élet mérhetetlen bölcsessége sem lenne elég nekik, hogy életüket a rendes kerékvágásba tereljék? Semmi esetre nem lehet optimálisnak elmondani azt az állapotot ahol közöttünk élő emberek az ujjukról nyalják le az éppen kukába kidobott ételmaradékot és kéjesen élvezik az ízt ami még magán hordozza a konyha melegét és a szakács igyekezetét. Mindezt sok évvel azután, hogy emberi léptek zavarták a hold amúgy nyugodt csendjét. Azon a bolygón ahol emberek le tudják győzni a gravitációt és össze tudnak fogni közös célok érdekében.
Sokunk csak magazinok lapjairól látta a büszke pillanatot mikor emberi léptek először kavarták fel a hold porát. Moziból és pattogatott kukorica ízzel próbáltuk megérteni azt a lelkesedést, azt a hitet ami arra sarkallta az embert, hogy elszakadjon szülő bolygójától és sok ezer kilométerrel arrébb büszkén álljon a világ egy része felett. Darabokból építkezünk mikor érzéseket próbálunk előfacsarni szívünkből eme felemelő pillanatról.
Ugyanilyen darabokból építkezünk mikor kapualjakban megbúvó emberekről, életükről és céljaikról próbálunk gondolkozni, érezni vagy csak egy előítéletet előfacsarni amúgy közömbössé és magunk számára megbocsájtóvá vált szívünkből. Biztos, hogy hibáztak gondolhatjuk de érezzük, hogy jobbak vagyunk. Látszik, rajtunk tiszta ruha, rajtuk rongy. Kapart vacsorájukat a világ szeme láttára morzsázzák kuckójuk és talán a mi közértünk ablakmélyedése előtt miközben mi jól megérdemelt vagy éppen megadatott vacsoránkat fogyasztjuk pénztől és ízléstől függően 2-12 evőeszközzel. Ki sajtot vág, ki a májast keni ki az osztriga izmát vágja át előkészület gyanánt. Nem remeg a kéz ami magától értetődőnek veszi az étket, tudja, hogy éhen nem marad.
De vajon ne remegjen-e meg a tudat ami ezt minden nap képes elviselni? Jól csússzon-e a vacsora amit megengedhetünk míg mások éhen vagy szomjan halnak utcáinkon vagy éppen a sors gúnyos kacagása közepette fagynak meg egy menhelyen eltöltött szerény de emberi vacsora után?
Van egy ország. Valaha erős mezőgazdasága ma is büszkeséggel tölti el a mai állapotát talán nem is ismerő lelkünket. Van egy ország ahol sem hegyek, sem gránit tömbök nem akadályozhatják meg a kétkezi munkát meg nem vető embert, hogy ásson, vessen és arasson. Messze földön híres lapos ország ahová turisták ezrei özönlenek puszta közepére porba rúgni és amúgy vidékiesen megjegyezni, hogy „b.szki, ez baromira lapos!”. Mindenféle globális felmelegedések ellenére még talán jókor ország ahol monszunok, tájfunok és egyéb furcsaságok nélkül is egyre csak a panaszt hallani: „túl sok volt az eső”, „már megint elverte a jég” . De milyen öröm e sok panasz közepette is belekóstolni egy igazi köcskeméti barackba, szatmári szilvába vagy éppen kérdőn nézni szerettünkre ki talán kicsit túl sok cecei paprikát szórt (ismét) kedvenc pörköltünk alapjába. Persze egy kedves nyakleves után nyugtázzuk, hogy anyánk pörköltje még nem a múlté és kedvesünk még sok mindent megvitathat, talán el is tanulhat jó anyánktól. Legfájóbban éppen anyánk sírjánál érezzük az ízt amit már nem érinthetünk, emléke elvész a múlt ködébe. Van tehát egy ország ahol megterem minden, szinte minden. Kicsiny családunk elmúlt száz éves történelmét visszacitálva nem emlékszem nagyapára aki boltba ment volna kolbászért és piacra is csak cserélni és nem költeni mentek őseink. Kivételt persze képeznek Mátyás király késői leszármazottjai, de róluk most eltekintenék.
Van egy nemzet. Büszke nemzet mely gyakran kitaszította magából nagyjait és Nobel díjai nagyját csak apai vagy anyai ágon jegyezheti magyarként de a sok hosszú évszázad és sok hadsereg akart vagy akaratlan génkeveredése emlékére sokszínű és összetett gondolatokkal és képességekkel rendelkező sokasága önbizalommal töltheti el azt aki optimista emlőből szívta magába életereje elejét. Talán csak tessék egy kört járni Pest utcáin és összehasonlítani gyönyörű asszonyaink vonalait és színeit talán éppen skandináv vagy mediterrán vidékeken vételezett pajzán mintákkal. Egy nemzet mely egyetemek és iskolák sokaságából olvaszt magába művelt generációkat. Egyre többen tudunk professzionális szinten jogról, társadalomról vagy éppen mezőgazdaságról gondolkodni. Napról napra sokasodnak a köztünk élő emberek, kik tudásuknál fogva képesek lehetnek rendszerben gondolkodni, átlátni mai szabályaink rendellenességeit és jobbat alkotni.
Van egy érzés. Mindenkinek ott kellene élnie ahol ezt meg tudja tenni a maga erejéből. Régen és a mesékben ritkán ma is városok és falvak között elhelyezkedő tanyákon éltek azon emberek akik a maguk erejéből és a legelemibb átörökített tudás segítségével meg tudtak élni. Vagyon, internet és mobil telefon nélkül meg tudták beszélni a szomszédjukkal kicsiny szerszámjaik optimális módját és napszám ide vagy oda volt esélyük este úgy álomra hajtani fejeiket, hogy ritkán a telt de leginkább is a nem üres kamra illatai kívántak nekik szép estét, jó éjt. Megmaradt fölöslegeiket piacra vitték ahol megmaradt pénzüket rendes ruhákra tudták költeni amiket aztán hosszú évekig hordtak és megbecsültek. Utópia. Nem. Definíció szerint az embert nem utolsó sorban a munka és a gondolkodás különbözteti meg az állatoktól. Hát jöjjön akkor az a munka:
Gondolkodó ember gondolkodjon:
Mezőgazdász egy rendszerről, farmról (csak könyörgöm ne egyszemélyes 0,1 hektáros családi álmokról) hanem arról, hogy mennyi embernek kell mekkora földön és mit termelni ahhoz, hogy legnagyobb részt önállóan tudjanak élni.
Közgazdász arról, hogy mennyi energiát és pénzt kell beletenni egy rendszerbe, hogy magától működhessen és mennyit kell beletölteni ugyanebbe rendszeresen, hogy ne dőljön össze.
Jogász arról, hogy miként lehet az elkallódott életeket összeszedni és az elkallódott vagy éppen elhabzsolt (láttunk már közjegyzői irodát rossz kilátással?) vagyonokat megtalálni és beleforgatni vissza ebbe a rendszerbe.
Művelő arról, hogy miként lehet értékeket feladott és sok mindennel megcsömörlött lelkeket felkészíteni arra a feladatra, hogy "bocsika" helyett ismét gondolatok és igények vegyék át ezen buksik térfogatát.
Mindenki más dolgozzon:
Velük (is), nekik (is), értük (is).
Nem azért, hogy eltűnjenek az utcákról hanem azért, hogy visszatérhessenek oda mint egész emberek. Nem azért, hogy ne kelljen látni őket hanem azért, hogy jó legyen látni őket. Ne úgy, hogy kelljen csinálni, hanem úgy, hogy érezhessük minden nap, hogy egy ország amiben nagy lehetőségek vannak nem csak abban különbözik a többitől, hogy más nyelvet beszél hanem abban is, hogy együtt gondolkodik és nem hagy senkit lemaradni.
u.i.
Van már kezdeményezésről ami ehhez hasonló vagy éppen ugyan ilyen célokat tűzött ki maga elé?
