Megjegyzem, én több ok miatt is elfogult vagyok. Egyrészt ott van az a szerelem. Nem az izzadó tenyerű, köpős, hanem a nyugis fürkészős, megélős. A nagy. Valamikor rég mikor még szerelmem nem is tudta miként hántom a borsót és én sem voltam tisztában kedvenc alsója vonalaival meghallottam és megszerettem. Persze őt is nagyon, de a Magashegyit, azt aztán rendesen. Naphosszat el tudtam magam ringatni és hűsölni metrójuk huzatában, vagy éppen takarítgatni szívem rejtett zugait. Passzoltak, ütöttek és el voltak adva. Én mint megannyi indián törzs a konkvisztátor láttán adtam meg magam és hagytam, hogy átvegye lelkem irányítását dallamuk. Piciny helyiségben hallottam őket először és elfogott a remegés. Évek óta nem éreztem ilyet. Nem csak a zene, de a mellettem ülő lény és a lopva kapott csókok és pillanatok is megédesítették minden percét. Mondtam, hogy elfogult vagyok...
Ma ismét találkoztunk. Körülöttünk azonban felsorakozott egy nem is oly piciny falu egész lakossága. Voltak furcsák, voltak megszokottak és voltunk mi. A zsibaj közepén ültünk és néha nem is hittünk a szemünknek. Mert tényleg nagyszerű az az orgona, melynek sípjai néha sörgyárak silóira emlékeztetnek. Tudni illik, hatalmas, magas és mennyei nedű árad rajta kifelé. Ebbéli örömöm egész addig tartott amíg az egyébként bohó de túlságosan látszó dobos agyon nem ütötte a vonósokat. Személy szerint is érintve voltam az ügyben, így nem hagyhattam szó nélkül.
Nem is oly rég úszni indultam a Hajósba és jó szokásához híven a kiépített (és vajon melyik tketlen mérnök úr által tervezett? ) beléptető rendszer makrancoskodott. Nem fogadta el frissen kifizetett bérletemet mellyel a kezemben eme helyzet komolyságához mérve méltatlanul és nyugodtan álltam. A kabinos a helyzetet segítendő megjegyezte, hogy "a rendszer egy kicsit lassú". Én pedig komoly zenei műveltségem zavaros lelkem aljából összekaparva kontráztam egy pillanat alatt, hogy: "a zongorista keze lassú, ez szar...". Mérnöki szemmel pillanat alatt kiszúrtam a lehetetlen helyzetet mert nyilvánvaló volt...
Éppen mint a ma esti koncerten, mikor az ütősök számban és hangerőben simán elvették azt a bizonyos oxigént a szimfonikusoktól. Néha, néha adódott pillanat, mikor a megálmodott összhang nem verte ki a biztosítékot. Minden részvétem a csellósé aki nehéz hangszerét elcipelte a koncertre, hogy halhassa a hátán harci dobok dühét és robogó mének tajtékzását. Mint hegymászó ki felért az áhított magas hegy csúcsára huppantam én is a realitás talajára mikor a ráadáskor azért összeállt minden. Egyensúlyba került az emberi hang a hangszerek melódiájával és mind ez egyszerre érte utol Bíborka lényét ki ekkorra már felfalta mindazt mire zenészek vágyhatnak. Szólamokat, sikert, tapsot és egy picit a koncertet is. Nehéz lehet vele, mert nagyon elemében van a ritka levegőn.
Most elmélkedésnek már nincs helye. Jó kis koncert volt, tele élettel, akarással és szenvedéllyel. Kritikus az legyen ki jobbat tud, vagy érti mit csinál. Én, kibic belökök egy "metróhuzatot" és álmomban csengetek még egy kicsit...
